A szájbetegségek gyökerei megtalálhatók már az ókori közel- és távol-keleti civilizációkban. A fogászat a XVII.sz.-ig nem foglalkozott mással, csak a fogak kihúzásával, azzal is kizárólag akkor, ha fájdalmat okoztak, vagy mozogtak. A Krisztus előtt 2000 körüli időkből származó babilóniai ékírások arról tanúskodnak, hogy akkoriban is ismerték az átható fogfájást, amit a fogszú, vagyis egy féregszerű állatka okoz.

Az egyiptomi halottkultusznak köszönhetően bepillantást nyerhetünk az ókori egyiptomiak szájába és természetesen fogproblémáik "megoldásába" is. Egyiptomban például a mentát használták a száj ápolására. A múmiák fogazatán jól látszanak a pusztító caries és parodontozis nyomai. A malomkövek között őrölt gabona apró kőtörmelék-szennyezései és a táplálék állaga a fogat alaposan lekoptatta. A sokszor a fogbélig (pulpáig) lekopott fogak hamar begyulladtak. Ha életükben sorra ki is hullatták a fogaikat, a halottak állkapcsában aranydróttal rögzítették a fogakat, hogy az örökéletet ne kelljen fogak nélkül tölteniük. A fogfájást többnyire gyógyszerrel próbálták kezelni, a töméseket kőporból, gyantákból, malachitból és növényi magvakból készítették. A gyógykezelést öblögetések, rágnivalók és varázsigék egészítették ki - nem sok haszonnal.

I.sz. előtt 900 táján a görögök a babonaság helyett tapasztalati tényekre akarták alapozni az orvoslást. Mindenesetre, a görögök már nem a fogban élő férgecskének tulajdonították a fogszuvasodást. Felfedezték, hogy az élelem és a nyál közösen pusztítják a fogakat. A szúvas fogat kiégették, a húzás nem volt gyakori, csak a már mozgó fogat távolították el, de ahhoz többnyire már elég volt az ujj is, fogót alig használtak. Az 500-ból származó Delphi templom számára készített ólomfogó arra hívta fel a figyelmet, hogy csak olyan fogat szabad kihúzni, ami ezzel a puha fémből készített szerszámmal is kivitelezhető.
A pótlásokat, elefánt- és marhacsontból, vízilóagyarból faragták, ritkábban aranyból és ezüstből vagy halott emberekből származó foggal készítették.

Jó tanulság az utókornak, hogy a tévhiteket, ha már egyszer elterjedtek, tán még a fogszuvasodásnál is nehezebben lehet kiirtani: az európai kultúrákban ugyanis még a XIX. századig fellelhető a fogat
belülről rágó férgecske meséje. Többek között tán azért, mert a növényi magvakból készült tömést a rágógumi elődjével, mastixszal tapasztották a foglyukba, és ha az aprítás ellenére a mag kicsírázott, már meg is volt kis fehér szájban kunkorgó féreg. Az etruszk, föníciai és ógörög sírokban dróttal rögzített fogpótlásokat találtak.

A fogakat már az ókorban is igyekezték pótolni. Kezdetleges fogpótlások már az i.e. X-IX. századból is fennmaradtak. Az etruszkok aranypántok segítségével a maradék fogakhoz rögzített, hídszerű fogműveket készítettek.

A rómaiak sokat tanultak az etruszkoktól, akik már fogpótlásokkal is próbálkoztak. Az arany fogpótlásokat viszont gondosan kiszedték a halottak szájából, miután tilos volt aranytárgyakat a halottak mellé helyezni. A római császárság idején foglalkozássá nőtte ki magát az a tevékenység, amivel a foghíjasokon próbáltak segíteni. A római fogdoktorok eszköztárából már nem hiányoztak a félelmetes fúrók és fogók. Fájdalomcsillapítóként ópiumot használtak, de nem hiányoztak a népi "gyógyszerek" sem, a földi gilisztától kezdve a varjúürüléken át a békaagyig sok mindennel igyekeztek szolgálni foggyógyászatot.

A Római Birodalom széthullása utáni időre a bizánci kultúra ugyan átmenekítette a középkori Európába Marcus Aurelius orvosa, a pergamoni Galenosz és a római Cornelius Celsus írásait, de a fogászat területén lényegében nem volt más segítség, csak a népi gyógyászat, ha ugyan valóban tudott segíteni. Így sokan Szent Apollóniához fordultak segítségért, ha sajogni kezdett a foguk. Apollónia nem gyógyított, hanem a harmadik századi keresztényüldözések idején kivert fogaival fizetett hitéért, így lett a fogkínokkal küszködők mentsvára.
Még a rettenetes fogfájásnál is kerülték a húzást. A beléndekes füstölés, az érvágás és a piócás kezelés sem kecsegtetett hathatós segítséggel. A biztos az volt, hogy ha megvárták, míg a fog annyira kilazul, hogy már szinte húzni sem kellett, jött az magától.
A fogászati nyavalyák valahogy még a XVIII. században sem voltak olyan fontosak, mint az összes többi betegség. Az utazó felcserek, a kor sebészei sem szenteltek nekik túlságosan nagy figyelmet, és csak akkor tudtak segíteni a fogfájósokon, ha valakinek épp "szerencséje" volt, és pont akkor fájdult meg a foga, amikor a doktor a vidéken járt. A foghúzás eszköze a pelikán névre hallgató fogó volt. A felcser vagy borbély fő erénye - aneszteziológus nem lévén - a gyorsaság volt.
A foghúzást eredetileg a borbély-sebészek végezték, de a XIV. században már szakosodott foghúzók, ún. dentátorok, főleg Franciaországban, ahol a fogászat fejlettebb volt, mint a világ bármely más pontján.

Egy ötletes kínai, valamikor a XVI. században találta fel a fogkefét. A keleti találmányokat azonban sokszor Európában újra fel kellett fedezni. A fogkefét több mint 200 évvel ezelőtt fejlesztették ki először, faragott csontba illesztett lószőr segítségével. Az első ismert angol fogkefe 1780-ból származik Londonból, és faragott csontból és malacsörtéből készült. Fennmaradt néhány prominens személyiség fogápolási szerszáma, így őrzik Napóleonét is.
A XIX. században az Egyesült Államok vette át a vezetést: ott fejlesztették ki a legtöbb speciális fogászati eszközt. Az első fogászati fúrókat kézzel működtették, a fogász az ujjai között pörgette a fúrót, vagy egyik kezével forgatta a kart, és a másikkal irányította a fúrót. Később a varrógép mintájára pedálos fúrót hoztak létre, 1869-ben került piacra Amerikában az első lábbal hajtható fogorvosi fúrógép, melyet egy évvel később 1870-ben, röviddel az elektromosság háztartási alkalmazásának általánossá válása előtt, kidolgozták az elektromos fúrót. Ezt használták mindaddig, amíg ki nem szorította a levegőturbinás fúró, amit 1950-ben fejlesztették ki. A mai modern turbinás fúrók 400000 ford/perc körül forognak, nagy hűtéssel, elszívással - megkönnyítve ezzel a fogak fúrását, csiszolását, ezzel csökkentve az ezzel járó kellemetlenségeket.!